jason-momoa-aquaman-shark-4k-ac504f

Minden dühöm! – Aquaman

A filmes univerzumok azon purgatóriumba szánt példánya, melyet a filmes szakzsargon DCEU-nak hív, újabb epizóddal bővült. Mindannyiunk kedvenc vagány atlantiszi tesója, Aquaman is megkapta a saját fejezetét, miután bemutatkozott a felemásra sikerült Igazság Ligájában. A Warner igyekezett egy évtizedes késéssel megfelelni korunk képregényfilmes elvárásainak. Azonban sikerült annyira túlkompenzálni Arthur Curry történetével, hogy (nem hittem, hogy ezt valaha leírom, de) helyenként a Batman v Superman kidolgozottabbnak hatott, mint ez a film! A vetítés napján az egyetlen pozitív DC-s élményem a film előtt levetített Shazam! ízelítő volt! Erősen spoileres és dühöngő tartalom következik!

Baljós áramlatok

Mielőtt azonban kitérnék arra, hogy miért segíti világra az Aquaman az IdeaHub egyik legdühösebb posztját, nem árt foglalkoznunk a film előéletével. A DCEU előző felvonásával kapcsolatban nagyjából mindenki egyet értett abban, hogy Flash vicces volt, Aquaman meg menő. Az Igazság Ligája két világ találkozásából született: Zack Snyder agyonhasznált, színektől és könnyedségtől mentes letargiája és Joss Whedon optimista, egysoros vicceket csettintgető, néha bántóan színes és enyhén szirupos stílusa. A WB elkezdett korrigálni a DC-hez fűződő viszonyán és elkezdett egyre inkább a MCU hangvétele felé kacsintgatni. Színeket, vicceket és minőséget belengetve.

Az éles váltást mi sem jelzi jobban, hogy a rendezői székbe egy olyan James Wan került, akinek a filmográfiáját olyan művek színesítik, mint az első Fűrész, a Démonok között vagy a Halálos Iramban hetedik felvonása. Ezek szerint egy olyan szakembert ültettek a projekt fölé, akitől nem állt távol az atmoszféra teremtés és a látványos akció, mint lehetséges erősségek. Jason Momoa is inkább a megjelenésével, mintsem a Oscarra esélyes színészi alakításával domborított az Igazság Ligájában, de ettől függetlenül egy tűrhető akcióhőst még lehet belőle faragni. Az aktuális hercegnő, Mera megszemélyesítése pedig annak az (amúgy varázslatos és szemrevaló) Amber Heard-nak feladata volt, akinek a karrierje inkább a Johnny Depp-től való 2016-os válásától volt hangos, mint a figyelemre méltó színészi tehetségétől. Amolyan ellensúlyként olyan nagyágyúk kerültek a mellékszerepekbe beválogatásra, mint Nicole Kidman, Willem Dafoe és Dolph Lundgren.

Amikor kijött az első előzetes, több dolog is gyanús volt. Az első benyomásom az volt, hogy ez a film egy vízalatti-szamoai Fekete Párduc akar lenni. Felépít egy eddig nem látott univerzumot, majd botladozva leköveti az MCU üdvöskéjének lépéseit. Csak itt Wakanda a víz alatt van és Atlantisnak hívják, Killmonger itt fehér, ostoba és Ocean Master néven fut, de az egyensúly kedvéért az eredetileg fehér Ulysses Klaue helyett kapunk egy Fekete Mantát (aki a páncélja alatt is fekete). Kissé szőrszálhasogatásnak tűnhet, de nekem az is feltűnt, hogy a Warner annyira nem vette a fáradságot, hogy az első előzetesükben ne a Batman v Superman – Ultimate edition előzetesének a zenéje kerüljön felhasználásra. Nem tudom, hogy a lustaság vagy a spórolás vette rá erre a készítőket, de egy Aquaman esetében már az is szomorú, hogy a kérdés egyáltalán felmerül!

A második előzetessel nagyjából annyival lettünk okosabbak, hogy egy folytatásba ágyazott eredettörténetet kapunk, melyben Arthur Curry valóban Aquamanné válik. Fekete Manta még mindig iszonyat nevetségesen néz ki, kapunk egy kiválasztottról szóló próféciát, aki egyesít két világot (ami így második átgondolásra egy az egyben az Acélember fő mondanivalója is volt), hogy aztán parasztvakításként kapjunk egy egysnittes, de két fronton játszódó akciójelenetet meg egy részletet egy csatából. A fél lábamat felteszem arra, hogy utóbbi csak azért került bele, hogy rálicitáljon a Végtelen háború hasonló méretű jelenetsorára. Ugyanakkor a film megvillantja, hogy humoros is akar lenni amellett, hogy menő. Persze, elismerem, nem vártam egy Trópusi vihar vagy Deadpool szintű poénorkánt, de valahol nem ütötte meg azt az alacsony lécet se nálam.

Amikor viszont kijött a harmadik előzetes, ott minden eldőlt. Nagy lesz, hangos lesz, és lesz benne egy leviatán (amit a cikk további részében csak vízalatti kaiju-nak fogok hívni. Mert az).

A vicc az, hogy mintha a sors is azt akarta volna, hogy ne jussak el erre a filmre. Egy szűk baráti társasággal mentünk először az Arénába, de mire odaértünk volna a 19 órakor kezdődő vetítésre, akkor szembesültünk azzal a hibával (ami könnyen orvosolható lett volna), hogy elfogytak a normál jegyek. Innen a Westend moziba vezetett az út, kilométeres sor, tömeg, tipikus péntek este. Végre kajákkal megpakolva helyet foglaltunk, majd elkezdődött a fájdalom…

Klisék támadása – Történet

Aquaman (2018) – Egy milliárdot meghaladó bevétel, amiből nem jönne ki a Xanax adagom

A film ténylegesen azzal nyit, hogy a víz partra vetette a meseszép Atlanna királynőt (Nicole Kidman), akit megtalál a magányos toronyőr (Jango Fett-akarom mondani Temuera Morrison). Kettejük frigyéből születik meg a kis Arthur, akiről kiderül, hogy kicsit (ez nagyon fontos, hogy kicsit!), de tud beszélni a vízi világ élőlényeivel. Atlanna királynő (kinek neve nagyon-NAGYON gyanúsan rímel a Martha névre) viszont kénytelen népének hívószavára hazatérni Atlantisra.
Hősünk, Arthur Curry (Jason Momoa), akit az internet népe Aquaman-nek hív, Steppenwolf legyőzése után folytatja igazságosztással teli nagyon vagány mindennapjait, amikor a tengermély népei közül meglátogatja Mera hercegnő (Amber Heard), aki baljós üzenetet hoz. Atlantis jelenlegi királya, Orm (Patrick Wilson) háborút akar hirdetni a felszín ellen, viszont ehhez a hagyományoknak megfelelően először a többi királyság beleegyezése is szükséges.
Eközben bepillantást nyerünk abba, hogy Fekete Manta az apja tényleges gyilkosát látja Aquaman-ben. Bosszút esküszik (MERT UGYE EZ IS OLYAN EREDETI!), amit később saját tervei végrehajtásához Orm király kiaknáz és egy amolyan zsoldosként, bérgyilkosként felhasználva szít viszályt a vízalatti királyságok között, hogy az oldalára álljanak a nagy háború előtt.

Ez a történet konkrétan az összes megcélzott szék között ül sikeresen földre. Nem tud felmutatni egy politikai drámát, ahogy anno a Csillagok Háborúja előzményei sem tudtak. Nem tud felmutatni egy értelmes kalandfilmet, melynek mélypontjai és igénytelensége a Halálos Iramban sorozatból köszön vissza. És ami a legrosszabb, nem tud szórakoztatni, mert minden elmés ötletre jut vagy kilenc iszonyat nagy baromság a cselekményben vagy a karakterek oldaláról. Veszek pár példát. Nem vicceltem a spoilerrel!

Tök érdekes volt látni, hogy milyen frakciók alkotják vagy alkották valaha a víz alatti birodalmat. Végtelen kreativitásról árulkodik a városok megjelenítése, azok látványvilága az épületektől kezdve a járműveken át mindenhol. Amennyire vicces volt, annyira könnyen el is tudtam fogadni a plazmaágyúval felszerelt cápákat.
Az agyam viszont már Arthur és Orm első párbajánál ledobta a szíjat, amikor kiderült, hogy egy kvázi aktív vulkán felett küzd meg a trónért (mert egy vízesés mellett egy sziklafal tövében már pofátlan nyúlás lett volna). Erre Mera gondol egyet kimenekíti a szerencsétlent, majd egy autós (hajós?) üldözés keretein belül majdnem sikerül átjutni Atlantis falain, melyet olyan fegyverekkel őriznek, amin senki nem jut át (ezt a filmben is kimondták). Erre majdnem átjutnak rajta. Ketten is. És nem az ágyúk állítják meg menekülőket (ismétlem: amiken SEMMI nem jut át), hanem Orm király lövi ki őket a búsba.

Másik példa Fekete Manta születése. Orm király Mera és Arthur megölésével bízza meg a volt kalózt, amihez segítségül nem csak pár embert kap (akiknek egy-egy akvárium van a fején, hogy ne fulladjanak meg), hanem atlantisi fegyverzetet is. Ami sós vízből hegyeket lebontó plazmanyalábot generál. Kiderül a kedves Mantáról, hogy valamilyen be nem mutatott jelenetben letett egy egzotikus-villanyszerelő-fegyverterező OKJ-s képzést, mert úgy kapja szét az atlantisi(!) prototípus(!!), vagyis általa ismeretlen technológiát(!!!), mintha ezen nőtt volna fel! Jó hogy nem forrasztott a plazmapuskára egy USB-portot, hogy aztán ahhoz töltse le a használati útmutatót nCore-ról!

A film lezárása előtti jelenetnél dobta le az égszíjat az agyam. A mágikus szigonyt, ami képes egyesíteni a tengermély birodalmát, egy olyan szörny őrzi, ami csak az arra méltókat engedi át. Az egy dolog, hogy Arthur-nak meg kell küzdenie vele, de mivel tud egy kicsit (egy KICSIT!) beszélni a halakkal, így a fenevaddal is megérteti magát. A bestia pedig azért találja méltónak Aquaman-t, mert megértette, amit mondtak neki! Így értelemszerűen csak ő lehet a kiválasztott. Majd miután Arthur előadja a szokásos “nem vagyok királynak való”, “nem vagyok méltó”, “még csapatjátékosnak sem vagyok jó” monológot, elnyeri méltó jutalmát, felveszi a képregény-hűre tervezett, de ettől függetlenül nevetséges maskarát és Atlantis szigonyát, aminek hatására (most figyelj), megtanul beszélni a halakkal NAGYON!

És ha már karakterek!

A szereposztás bosszúja – A karakterek

A világ legegyszerűbb, fordulatoktól mentes történetét is képes lehet megmenteni egy film azzal, ha kidolgozott, szórakoztató karakterekkel mesélik el. A film hatalmas kárára sajnos (vagy szerencsére) itt is egyszerű dolgunk van, ugyanis ebben az aspektusában is lábon lövi magát a film. Valószínűleg a történet minőségéhez igazították a szereplőket is, mert egyikükről sem hiszem el, hogy képes lenne ilyen szintű és méretű ostobaságokra.

A változatosság kedvéért most haladjunk fordított sorrendben. Orm király (akiből végül nem lesz Ocean Master), ügyesen veszi rá Nereus királyt (Dolph Lundgren), hogy csatlakozzon ügyéhez. Kilométerekről látható volt, hogy ezt hogyan kivitelezték, de ettől függetlenül egy logikai bukfencektől mentes terv volt. A gond azonban már ott elkezdődött, amikor a halemberek királyságát kellett meggyőzniük. Miután szép szóval nem megy, Orm, Nereus, valamint a kíséretük mindenkit kinyír a trónteremben a királynén és az örökösön kívül, utóbbit meggyőzve a csatlakozásról. Lehet nekem maradt ki valami a vízalatti politikatörténeti gyorstalpalóból, de nem kellett volna az atlantisi küldöttséget ott helyben vagy több tucat embernek szitává lőnie? Mondjuk mert a királyi családot veszély fenyegeti? Legalább megpróbálni? A film úgy döntött, hogy nem és tovább is lépett ezen a játszi könnyeden elkövetett gyilkosságon.

Mera jeleneteinél kötöttem ki annál a meglátásnál, hogy Amber Heard-nak nem véletlenül nincs egyetlen egy kiemelkedő tétele sem a filmográfiájában. Egyszerűen nem tud színészkedni. Nem mondom, hogy bántóan rossz lenne, mint egy vízalatti hercegnő, de morális ellenpontnak és Arthur vezetőjének viszont nem hoz elég erős alakítást. Egyszerűen egy mágikus képességekkel feltuningolt szerelmi szál, akinek annyi a feladata, hogy jól nézzen ki (amit kétségtelenül hibátlanul meg is tesz), meg néha pár poén elszenvedője. A legrosszabb az, hogy az ő karaktere is annyira ostoba, hogy nevetni sem maradt erőm. Az egy dolog, hogy rácsodálkozik a felszíni világra és ismerkedik a kultúrával, viszont a film egy pontját egyszerűen elköt egy hajót, mondván: “Nem azé a hajó, aki éppen használja? Kölcsönben?”. Ilyenkor jut eszembe, hogy a Wonder Woman-ben bemutatott Diana mennyivel kompetensebb személynek volt bemutatva, ugyanebben a felállásban. Művelt, erős, de ugyanakkor kíváncsi női karaktert hozott. Mera és Diana, majdnem mindenben ugyanolyan háttérsztorival rendelkeznek. Ilyenkor felteszem a kérdést magamban: Nem lehetett volna egy felnőtt filmes színésznőt erre a szerepre felkérni tized annyi pénzért? A maradékot meg, nem is tudom, mondjuk kompetens írókra költeni?

A főfogás pedig maga Arthur Curry. Az még egy dolog, hogy a karakteríve egy sablonos vicc. Az is, hogy nők (és férfiak) millióinak a szexuális fantáziáját mozgatja meg. Még azon is képes vagyok túllendülni, hogy Jason Momoa nem egy színészóriás. A végeredmény nem rajta múlott, láthatóan a saját száz százalékát hozta és a forgatást is nagyon élvezte. Viszont az ő karakteréről is süt, hogy senkinek nem volt kidolgozott terve, amikor az írásra került sor. Fél-ötletek összegyúrása történt, ahol az egyik cetlin az szerepelt, hogy “legyen menő”, egy másikon “legyen vicces, de ne túlságosan” egy harmadikon pedig valaki trollkodásból ráírta, hogy “Martha”. Az a legnagyobb baj, hogy az utolsót is komolyan vették az írók, mert kaptunk megint egy olyan sztorit, amibe hogy-hogy nem beleillik egy anya-komplexusos hős! Arthur fő motivációja, hogy azért nem akar Atlantis királya lenni, mert anyuci halott. Aztán kiderül, hogy mégsem (ami szintén egy olyan csavar, amit a film első nyolc percében ki lehetett találni). Amikor pedig a végső összecsapásra kerül sor a féltestvérek között, akkor közbelép Nicole Kidman és szétválasztja a civódó testvéreket. Majd Arthur benyögi Orm-nak, hogy “valamikor beszélhetnénk”. Elfogadtam volna ezt a jelenetet, ha a volt királyt nem éppen egy magánzárka felé kísérték volna. Számomra (jobb szó híján) ez egy nagyon féreg húzás volt.

És ha már családi problémák! Nem hiszem el, hogy nincs egy olyan karakter a DC világában, akinek ne lenne valamilyen család alapú fóbiája. Superman és Martha. Batman és Martha. Barry és az apja. Diana és az anyja. Még abba a förtelmes Suicide Squad-ba is került egy nagyon rosszul kezelt “Deadshot és a lánya” szál. De még a főgonoszok között is van egy “Luthor és az apja” szál is, bár sokkal kevesebb hangsúlyt fektettek rá, mint a Martha-jelenetre (és nem biztos, hogy jobban jártunk vele).

A látvány visszavág

Minden filmnek (szerintem) három fő alkotóeleme van. Ha egy ilyen mozinak sikerül elérnie, hogy érdekes története, szerethető karakterei és igényes látványvilága van, akkor beszélünk sikerfilmről. Viszont elegendő csak és kizárólag a látványnak megfelelni, ha jól profitáló filmet akarunk. Ennek az Aquaman maradéktalanul eleget tesz és olyan neonfényben úszó, nyüzsgő vízalatti világot tár a szemünk elé, amit tényleg érdemes megnézni. A városok és az azokat benépesítő lények egytől egyig élethűek és nem ütnek el stílusukban. A film végén megjelenő víz alatti kaiju (tudom, hogy leviatán, de akkor is egy víz alatti kaiju) pedig a maga nevetséges mivoltában is elégedett csettintésre késztetett.

Külön érdekességként ott és akkor eszembe jutott, hogy a 1999-es Baljós árnyak is tudott ilyet csinálni kicsiben,  Gungan város bemutatásával. Az egésznek olyan hatása van, mintha fogták volna ezt a várost és addig rakosgatták rá a szikrázó épületeket és effekteket, amíg a szerverpark bírta. Érdekes, hogy egy olyan film jut eszembe ennek kapcsán, aminek a története szintén nem vágott hanyatt, de a látvány úgy ahogy a helyén volt.

A zenei betétek szintén próbálnak a látványhoz igazodni. Jó látni, hogy a DCEU legalább ebben az egy dologban konzisztensen fejlődik. A BvS féle nagykórusos ajtócsapkodást és az Öngyilkos Osztag tudathasadásos zenetára után az Aquaman beáll a Wonder Woman zenei anyaga mellé, ami a minőséget illeti. Mondjuk nem értem, hogy Pitbull hogy jött ide, de annyi minden más baja volt a filmnek ezen felül, hogy ezt már hajlandó voltam neki elengedni.

Verdikt

Ami a filmet ért kezdeti “kritikai sikert” illeti, amikor egy Umberto Gonzalez azzal mer dobálózni, hogy EZ a film jobb, mint a Wonder Woman, erősen megkérdőjelezem a mai kritikusok elmeállapotát. Ugyanez az érzés fog el, amikor nem kisebb portál, mint az IGN a Sötét Lovaghoz meri hasonlítani. Ami pedig We Live Entertainment ír arról, hogy a film ötvözi a humort az akcióval, csak annyit mondok: Az emberi százlábú mindkét része tökéletesen szinkronba hozza a mozgóképet a hanggal…

Ami engem illett én úgy gondolom, ha csak egy zenei betétekkel sarkított némafilmet kaptunk volna a pénzünkért, nem lettem volna ennyire dühös. Egy jól kinéző, helyenként érdekes, de embertelenül és dühítően ostoba lett az Aquaman. A dühömet azonban csak tovább szítja az a tény, hogy ezek olyan hibák voltak, amiket nem került volna sok időbe és pénzbe kijavítani. Például semmibe nem került volna Zack Snydert nem felkérni produceri feladatokra (bizony, ott figyel a neve a stáblistán). Nem került volna sokba kompetensebb írókat felkérni egy igényesebb forgatókönyv megírásához. Ami pedig James Wan munkáját illeti, megértem valahol a stúdió választását. Mivel az Igazság Ligája iszonyatos mélyrepülést hajtott végre a jegypénztáraknál, így a WB-nek itt is korrigálnia kellett. Elsősorban hozzon profitot (amit meg is tett az egymilliárd dollár feletti bevétellel), a többi másodlagos. Akik a DCEU filmjeivel eddig is maradéktalanul elégedettek voltak, azoknak teljes mellszélességgel tudom ajánlani ezt a filmet. Azoknak ajánlom főleg, akik már attól elalélnak, ha két képkocka akárcsak 70%-s egyezést mutat egy kiragadott képregény-panellal. Ők megnézhetik kétszer is.

Akik viszont olyan naívak, hogy egy Wonder Woman szintű minőséget vártak, azok inkább költsék el ezt a pénzt a Pókember – Irány a Pókverzumra. Többször is.

Február 2-án jön a Wonder Woman – Redone…

Digiprove sealCopyright secured by Digiprove © 2019 Attila Horváth

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük