super-70-1200-1200-675-675-crop-000000

James Gunn kicsiben – Super (2010)

Elég széles körben elfogadott tény, hogy nem kell minden filmnek milliárdos költségvetéssel elkészülnie, hogy sikeres legyen. Nem kellenek színészóriások az utolsó hot dogos pultban és epilepsziát előidéző CGI sem egy jó filmhez. Tehetséges írók és rendezők és vágók kellenek. Ha ez megvan, egy mezei kamerával felvett horror is kultfilmmé válhat. Ha pedig ez nincs meg, a világ összes pénzét beleölhetik a produkcióba, akkor is hitvány lesz. A következő cikkben arról lesz szó, hogy mit tud kihozni egy tehetséges rendező a Polgárháború költségvetésének egy százalékából.

A moziba járók nagy része ismeri és szereti James Gunn-t. Nem is csoda, hiszen a Marvel filmes univerzumát gazdagította két Galaxis őrzői filmmel, hogy aztán néhány, évtizedes rossz vicc után lesöpörjék az asztalról. Az én olvasatomban azonban sikerült megtalálnia magát, visszatérni látszik az elborultabb gyökereihez a Brightburn-nel, illetve azt is rebesgetik, hogy az Öngyilkos Osztag folytatásának a rendezői székébe is ő kerülhet. Röviden nem kell félteni az író-rendezőt.

Annál is inkább nem, mert már tanubizonyságát adta annak, hogy két és félmillióból is ki tud hozni egy olyan szuperhősfilmet, ami a maga nemében szórakoztató, elborult, bájos és könnyfakasztó is egyszerre. Ez volt a 2010-ben bemutatott Super című film.

Két okból nem ismerik annyira ezt az alkotást. Egyrészt azért, mert nem volt akkora hátszele a fenti költségvetés miatt, pedig olyan ismertebb neveket hordozott magában a stáblista, mint Ellen Page, Liv Tyler és Kevin Bacon. A másik ok (részben az elsőből fakadva), hogy egy ligában és egy évben kellett indulnia a majdnem pontosan ugyanazt a témát feldolgozó Kick-Ass első részével (a két film premierje között mindössze két hét különbség volt). Ráadásul a produkció mögött harmincmillió dollár és egy szintén zseniális Matthew Vaughn ült.

A történet

Frank Darbo (Rainn Wilson) egy vallásos, lúzer séf egy kisütödében. A világ legunalmasabb életét éli feleségével, Sarah-val (Liv Tyler). Franknek nincsen túl sok jó emléke (vagy egyáltalán emlékezetes pillanat) az életében, kivéve hogy egyszer segített egy rendőrnek és hogy megházasodott. A dolgok azonban lassacskán elindulnak lefelé a lejtőn, a házasságuk kihül és mindennek tetejébe a városba téved Sarah drogdíler exe, Jacques (Kevin Bacon) is. Frank teljesen magára marad, minden reménytől megfosztva, azonban egy napon egy tévéműsor hatására és egy felsőbb hatalom hívására szuperhősnek áll. Egy pici kutatómunka után felölti Crimson Bolt alteregóját és önkéntes igazságosztónak áll, hogy visszakapja feleségét. Út közben mellészegődik egy elsőre aranyosnak és vagánynak tűnő tinilány, Libby (Ellen Page), aki végül Boltie néven lesz Frank szárnysegédje.

James Gunn írói tehetsége kristálytisztán megmutatja, hogy kevésből is nagyon sok fordulatot és jó hangulatot ki lehet hozni. A film először végigvezet minket egy teljesen reménytelen sorshelyzeten (aminek elég nagy hányadával mindenki tud így vagy úgy azonosulni). Betekintést nyerhetünk Frank gyerekkorába is, aminek hála választ kapunk pár fontosabb kérdésre is. A film a hangulati (és nem minőségi) mélypontját szerencsére letudja az első harmadban, hogy utána átadja a helyét a komédiának és a drámának is.

A film humorához és egyes témáihoz gyomor kell. Nem csak azért, mert százával törnek a csontok és folyik a vér, hanem mert olyan kérdéseket is feszeget, aminek például a Kick-Assnek nem jutott ereje vagy ideje. Kicsit mélyebben és józanabb fejjel megy bele abba, hogy a való életben mit jelenthet a szuperhősök élete, picit megpendíti az amerikai fegyvertartás problémájának kérdését is. Mindezek mellett jut idő bemutatni a nő erőszaktevés témáját is, ami szerintem egyedülálló húzás, ha nem is a filmtörténelem, de a képregényfilmes témában mindenképp. A film lezárása pedig egyszerre szívszorító, inspiráló és megható.

Karakterek és színészi játék

Egy erős történetet erős színészekkel érdemes elmesélni, biztos kezű rendezés mellett. A film itt is remekel. Rainn Wilson hitelesen adja a kétségbeesett kisembert, aki a néző szeme előtt találja meg bukdácsolva a céljait. Ügyefogyott, képzetlen, unalmas figura, a film elején ugyanannyira elveszett, mint picit a néző maga is. Eleinte Crimson Bolt-ként sem lehet komolyan venni már csak azért is, mert eléggé fekete fehérben látja a világot. A legkisebb igazságtalanság hatására is képes valakinek a fejét betörni, de én úgy fogom fel, hogy ezzel a fekete komédiával is gazdagabb lett a film.

A női gárdát erősítő Liv Tyler és Ellen Page is hozzák a saját maguk szerepeit. Szegény Tylernek nem maradt sok ideje, hogy a tehetségét kamatoztassa, az ő játékából nem látunk sokat. Ellen Page karakteréből viszont túl sokat. Nem szeretném lelőni, hogy az ő szála hova fut ki, de elég annyit mondanunk, hogy az eleinte vagány csaj személyisége elindul egy számomra már túltolt irányba. Persze a film tesz egy-két jelzést felénk, hogy mire számíthatunk, de James Gunn ezt a karektert nem kezelte túl jól.

Ellenben a főgonosz, Kevin Bacon karaktere egy igazi féreg. Egy vicces, karizmatikus, életszagú féreg. Egyszerre szórakoztató nézni Kevin Bacon játékát, miközben percről percre egyre jobban és jobban kívánjuk Jacques halálát. A kiegészítő szerepek egyikében pedig Michael Rooker is tiszteletét teszi és az akcióból is kiveszi a részét (további érdekesség, hogy ebben az évben startolt a The Walking Dead sorozat is, szóval elég sikeres évet zárt a színész).

Külön poén két jól elhelyezett cameó is. Az első a sokak által ismert “geek király” Nathan Fillion, aki egyfajta mélykeresztény szuperhőst, a Szent Bosszúállót (nem viccelek, Holy Avenger a tag neve) alakít két tévéreklámban. Az ellenfele nem más, mint egy démon, akinek a bőrét maga James Gunn veszi fel. Egy jó kis valláskritikára mindig nyitott vagyok és a maga kifacsart módján nem tudtam volna jobb keresztény szuperhőst kitalálni. Ugyanígy valósítottam volna meg!

Látvány és miegymás

A megvalósítással pedig eljött a film gyengepontja. Mint már többször hangsúlyoztam, James Gunn-nak két és fél millióból kellett gazdálkodnia. Az első Galaxis Őrzőire hatvannyolcszor több pénz állt rendelkezésre, bár nem fair a két filmet egymás mellé tenni, mert a Super történetének bemutatása szinte egyáltalán nem igényel CGI-t. A film utolsó negyed óráját csak az erős karakterjáték és a zene cipeli a hátán, elvonva a figyelmünket a kellékek minőségétől, meg persze attól a kevés vizuális effekttől, amik végül bekerültek.

Természetesen ezt a kevés pénzt is igyekeztek kreatívan felhasználni, az egész film stílusáról lerí, hogy a képregénykulturából táplálkozik, de nem rest a való élet nüanszaival és fordulataival vegyíteni azt. A film bevezetője egy színekkel teli, kalandos és véres rajzolt színkavalkád, felkészítve minket a közelgő kalandra. A zeneválasztás pedig ugyan repetitív néhol, de pont ott és akkor kerülnek elő a már hallott dallamok, ahol céljuk és értelmük van.

Sajnálatos ténynek tartom, hogy nem kerülhetett nagyobb közönség elé ez a film. Aki beugrik erre az érzelmekkel teli, fekete humor és dráma által hajtott hullámvasútra, az nem fog csalódni ebben a filmben. Szeretném kivenni a magam részét abban, hogy tovább gyarapodjon ennek a filmnek a rajongói tábora, valamint példaként lengetni mindenki előtt: Hollywood-ban nem leszel elveszve, ha megvan a tehetséged!

Digiprove sealCopyright secured by Digiprove © 2019 Attila Horváth

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük