captain-marvel-movie-2019-4k-cl

Amnéziás Supergirl – Marvel kapitány

A Végtelen Háború egy elnyújtott utójátékaként és a Végjáték előjátékaként többszörös hátrányból indult ez a film. Erre rátett egy lapáttal az a gyűlöletkampány, amit Brie Larson kissé szerencsétlenül megfogalmazott nyilatkozatai hívtak életre. Nem kívánok az élménybeszámolóban a kelleténél mélyebbre belemenni abba, hogy mennyire megalapozottak szakmai szempontból ezek a kijelentések. Ezeket a kezdő sorokat is pár nappal a vetítés előtt írom le.

Nem fogok mentegetőzni, kezdetben engem is megcsapott egy hőbörgő érzés, amikor olvastam a színésznő észrevételeit, de az inkább abban merült ki, hogy ennél kevesebbért (és régebbi dolgokért) söpörték le az asztalról James Gunn-t a Marvel berkein belül. Ez a véleményem természetesen sokat árnyalódott azóta, többek között azért is, mert a cikk megírása közben jött a hír, miszerint a Galaxis Őrzői harmadik részére visszatér a rendező. Nem tudok hitelesen hozzászólni ehhez a témához, mert nincs megfelelő rálátásom, tudásom ebben az iparágban. Viszont szentül hiszem, hogy minden nemnek joga van magát bármilyen iparágban reprezentálni, egyenlő feltételekkel és egyenlő esélyekkel.

Viszont mikor ezekhez a sorokhoz érek, már visszatértem a vetítésről. Lássuk, hogy nálam miért nem talált be mai alanyunk, a Marvel Kapitány.

Történet

Filmünk főhőse, Vers (Brie Larson) egy felsőbbrendű faj, a Kree egyik katonája. A Kree faj évek óta háborút vív a film elején megismert alakváltókkal, a Krull fajjal, melynek kereszttüzében Vers fogságba esik és apró kék planétánkra menekül. Kiderül azonban, hogy okkal kellett visszatérnie, hiszen a két faj közötti háborúnak a kulcsa a Földön és a főhős emlékei között lapul. Időközben Vers (kinek eredeti neve Carol Denvers) rájön, hogy kicsoda volt valamikor és eldönti, hogy akar lenni most.

Hát srácok, bajban vagyok, mert nem tudom minősíteni ezt a történetet. Abban az értelemben nem, hogy nem lenne igazságos se nem sarazni, se nem mosdatni. Tele van kilométerekről kiszúrható csavarokkal, viszont a mérleg másik serpenyőjében okosan alkalmazott váratlan fordulatok adják meg az egyensúlyt. Minden szükségtelen karakterre jut egy jobban kidolgozott szereplő és minden elmés ötletre jut egy blőd baromság. Ezt az egyensúlyi állapotot nagyon jól tartja a narratíva, mindig akkor rángatta vissza a figyelmemet, amikor felhúzott valami aprósággal. Elég nehéz megfogalmazni ezt az érzést, nem is igazán tudom szavakba önteni, úgyhogy kicsit egyszerűbben fogalmazok:
Az embereket erre a filmre csupán a 10 éve jól profitáló Marvel logó csábítja a mozipénztárakhoz. Illetve az a fajta szuperhősfilmekre kihegyezett éhségre ad olyan gyógyírt, ami nagyjából kitart a Végjáték premierjéig.

Karakterek

Az előző bekezdésben beszéltem a blőd ötletekről, amik önmagukban le tudnák húzni a filmet. Sajnos az első ilyen tétel a listában pont a főszereplő, Carol Danvers. Két ponton sikerült elcsúsznia, ami pont a főszereplő esetében fáj a legjobban. Először is ez a karakter olyan arroganciát sugároz magából, hogy én lepődtem meg a legjobban. Lehet, ha még aludnék rá párat, megváltozna a véleményem. Néha olyan érzés fog el, hogy karizmatikus karaktert akartak alkotni a készítők, de ehhez sem a karakter, sem az azt alakító színésznő nem elégséges. Carol Danvers története egyszerűen nem tudott lekötni, mert nem lehet vele együtt érezni és mert már láttam ezt a történetet. A film a felétől pedig kukázza a maradék empátiánkat is, mert miután Carol ereje teljében van, képtelen voltam aggódni érte. Minden fontosabb karakter vagy biztonságban van, vagy úton a biztonság felé, vagy feláldozható gonoszok jelentik rájuk a legnagyobb veszélyt. Nem is beszélve arról, hogy a karakter jellemfejlődése kimerül annyiban, hogy a ruhája a film végén megkapja a jellegzetes, vörös-kék-arany színkombinációt. Komolyan, szinte olyan karakterívet ír le, mint szegény Arthur Curry: Carol a film elején NAGYON (!) erős harcos, a film végére meg VÉGTELENÜL (!!) erős hős.

Ellensúlyként egy viszonylag zöldfülű, idegeneket életében először látó Nick Fury-t kapunk, aki a mentrend szerint ismét Samuel L. Jackson (CGI-al megfiatalított mása) alakít. A többi kritikussal ellentétben én nem éreztem másodhegedűsnek és szerintem vele lehetett a legkönnyebben együtt érezni. Ami valahol üdvözölendő, valahol meg problémás. Engem elsőre irritált az, hogy milyen kis kenyérre kenhető, tündi-bündi emberke lesz belőle ha macskát lát, de valójában miért ne lehetne ezzel színezni a karakterét? Mindig kemény gyereknek lett bemutatva, nagyon ritkán mutatták más oldalát is. Persze hajlamos a film ezt is túltolni, mert sokat viccelődnek azzal a macsekkal is, de nem tudtam haragudni a készítőkre. A film utolsó öt percéig. Nem fogom lelőni, hogy mi történik azokon a képsorokon, de legyen elég annyi, hogy nem akartam hinni a szememnek.

A többi karakterről nagyon nem érdemes mást mondani. Van benne pár másodpercnyi Phil Coulson, hogy az Agents of Shield rajongók is maguk alá csináljanak és van benne egy Ronan, akit most tízszer könnyebben fogunk elfelejteni, mint a Galaxis Őrzőiben. Meg persze az elmaradhatatlan (és valamiért percről percre indokoltabb) Stan Lee cameo is kipipálásra kerül (persze ehhez nagyon résen kell lenni). Van benne egy afroamerikai női pilóta is, mint Carol legjobb barátnője és lelki társa meg a Krullok vezérét alakító Ben Mendelshon, aki az elmúlt legalább nyolc évben szinte mindig a baljós fő gonosz karakterét hozta. Lassan olyan plecsni járna ki neki, mint Sean Bean-nek akiről ha feltűnik tudjuk, hogy egy olyan karaktert alakít, aki meg fog halni.

Látvány, hangulat, finomság

Ezt a cikket letudhatnám annyival, hogy egy Marvel mozihoz méltó módon hozza a kötelezőt. Csúcskategóriás a látványvilág, kreatív a sci-fi környezet, díjakat érdemlő a smink- és maszkmesteri munka és a látványvilághoz illik a zenei anyag is. És mégsem vagyok elégedett. Nem tudok őszintén örülni az epilepsziát (és néhol a Dragon Ball-t) előidéző CGI orgiának, amire a nyakamat adom, hogy rákötötték a világ összes szerverét. A vakító fényárban úszó jeleneteket “szerencsére” olyanok követik, ahol vaksötét van, nem hagyva sok időt a nézőnek arra, hogy ne essen ki a cselekményből. Persze nem törvényszerű, hogy mások szemét zavarja, engem viszont kizökkentett.

Komolyan. Nincs több mondanivalóm erről, mert minden Marvel filmnél ha más nem is a látvány mindig úgy ahogy a helyén volt (ironikus módon pont a Fekete Párducnál nem, ami a legvégét illeti a filmnek). Nem telik többre. Annyi nincs ebben a filmben, hogy hosszabb cikket írjak róla, mert ennyit tud és kész, nem tudom szépíteni.

Verdikt

Sokat gondolkoztam, hogy végül hogyan zárjam le ezt a beszámolót. Nem fortyog bennem olyan düh, mint amit az Aquaman iránt érzek (igen, ez direkt van jelen időben), de nem is estem hanyatt tőle. Az egész filmnek van egy olyan nagyon nehezen megfogható kisugárzása, amitől kicsit izzadtságszagú lesz. És itt gondolok arra, hogy amíg a Wonder Womannek játszi könnyedséggel (és sajtóvisszhang nélkül) sikerült feminista gondolatokat átadni a női értékekről úgy, hogy a férfiakat egyenlőként kezeli. A Marvel Kapitány minden kanyarban meg akar győzni engem arról, hogy ezt ő is tudja, de nem sikerül. Annyira nem sikerül, hogy néhány beállítással nem meggyőzni akar, hanem elrettenteni. Viszont nem tudok haragudni erre a filmre. Egyszerűen feleslegesnek érzem azt a szándékot, hogy külön filmet szánjanak csak rá. Pont annyira nem képes megállni a saját lábán, ahogyan Hulk-nak vagy Venom-nak. Hogy igazi csapatban hogy teljesít, az majd április 26-án kiderül.

Hogy ajánlom-e a filmet? Marvel fanatikusoknak teljes szívemből. Egyszer nézős mozi, igazi agykikapcsolós látványfilm. Ezzel az elvárással üljön be mindenki más is. A Shazam! az én szememben már előnnyel indul!

Digiprove sealCopyright secured by Digiprove © 2019 Attila Horváth

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük