Mignonnes (Cuties) – 2020

Írta:

Weboldal | Bejegyzések

Blogger (IdeaHub)
Podcast co-host (AlterVerse Podcast)
Okleveles bunkó (Világszerte)
Filmkedvelő

Hajlamosak vagyunk véleményt formálni egy műről vagy egy azt körülvevő jelenségről anélkül, hogy minden betűjét ismernénk. Az esetek jelentős többségében valóban csak akkor egészül ki egy gondolatmenet kirakósa, ha megvizsgáljuk annak eredeti mondanivalóját abban a kontextusban, amiben megszületett. Van viszont egy apró százalék, amire ez az állítás nem feltétlenül igaz, vagy élből nem érezzük szükségét annak, hogy a mélyére ássunk egy olyan narratívának vagy eseménynek.

Nem muszáj ismernünk Kossuth vagy Széchenyi összes egymásnak írt értekezését ahhoz, hogy képet kapjunk 1848-ról, hiszen elég háttértudásunk van ahhoz, hogy elhelyezzük és fontossági sorrendbe rakjuk a magyar történelem lapjain. Ugyanúgy nem kell betűről betűre ismernünk a Mein Kampf minden fejezetét sem ahhoz, hogy a nácizmust értelmezzük, elhatárolódjunk tőle és mélységesen elítéljük. Főleg úgy, hogy a generációs távlatokban mérve egyesekben még mindig élénken él a Holokauszt rémálma. Ahogy az Avatár sikerének híréből feltételezzük, hogy forradalmi (látvánnyal rendelkező) film, úgy megelégszünk annyival is, hogy a Szerb film minden idők leghitványabb és legrosszindulatúbb filmje.

2020-ban elérkeztünk a Mignonnes-hez, ami egyfajta kritikát akart megfogalmazni a fiatalok és a közösségi média torz és olykor perverz kapcsolatáról. Az ellentmondást és a globális felháborádást az szülte, hogy a film a gyermekpornográfia ellen akart felszólalni, miközben egy számomra is gyomorforgató csavarral leforgatott egy helyenként gyermekpornográfiát tartalmazó történetet. Erről a filmről tudni lehet, hogy 650 gyermeket hallgattak meg a színészválogatás során és ezeknek a szereposztó felvételeknek a holléte valóban aggályokat vetett fel mindenkiben. Kiskorú (vagy legalábbis erősen olyan idős) gyerekeket láttak el különböző rendezői utasításokkal, melyek szerint erotikusan kellett táncolniuk, illegetniük magukat.

A blog hagyományaihoz hűen ezeket a sorokat a film megtekintése előtt gépelem le. Kivonatolt jeleneteket láttam cenzúrázva (mivel a Youtube algoritmusa ebben az esetben nagyon jól teszi a dolgát és csak így lehet publikálni a képsorokat), illetve heves vitákat, kritikákat hallgattam és olvastam, amiket a film által kiváltott indulatok szültek. A téma érzékenysége rám is hatással volt, mert ugyan egy elég liberális szemléletű embernek gondolom magam (vagyis mindenkinek saját szuverén joga megválasztani, hogy mit gondol a világról, mit eszik és hogy kikkel bújik ágyba), egy gyermeki psziché roncsolására nincsen mentség. A viszonylagos felvilágosult felfogásom határvonala itt húzódik.

Ahogy egy hírnévhajhászó hitvány szülőnek se nézem el, hogy a saját lányát olyan gyerekszépségversenyre kényszeríti, ahol a gyermek lelkileg kizsigerelődik, úgy a filmgyártásnak se nézem el, hogy gyerekszínészeket ilyen utasításokkal lássanak el. Ezeknek ugyanis nyoma marad az interneten, kitörölhetetlen szégyenfoltot hagyva maga után, hogy szerencsétlen véletlenek mentén egy újabb generáció rátaláljon. Az előző nemzedék pedig kérdőre lesz vonva akkor. Nem is beszélve annak a lehetőségéről, hogy ezek a gyerekek hatványozottabban nagyobb eséllyel kerülhetnek pedofilok célkeresztjébe mint a “békés gyermekkort” megélt társaik.

Szeretném leszögezni, hogy nem a film mondanivalójával van bajom, hiszen megtekintés híján nem tudok véleményt formálni róla. Azzal kapcsolatban vannak aggodalmaim, amilyen filmes gyakorlatok és emberi döntések mentén írták, forgatták és adták ki. Az ezt körülvevő felháborodást pedig meg tudom érteni.

Viszont tényleg olyan típusú filmmel van dolgunk, hogy a híre miatt el kell kerülnünk? Vajon a kívülről veszélyes hulladéknak tűnő vastag réteg alatt találunk valami rejtett értéket?

Megnéztem a filmet, hogy nektek már ne kelljen. Az egy óra harmincöt perces játékidő alatt összesen hét alkalommal állítottam meg a lejátszást.

Történet (Spoileres bekezdés)

Történetünk 11 éves főhőse Amy (Fathia Youssouf) egy szenegáli, mélyen vallásos muszlim bevándorlócsalád szülötte. Szegénységben, de nem mélynyomorban élnek Párizs egyik elhanyagoltabb negyedében. Amy egy kíváncsi természetű kislány, akinek nincsenek barátai és a családi fészekben is csak sodródik.

Egy napon azonban találkozik Angalicával (Médina El Aidi-Azouni), akinek lassan formálódó barátsága révén csatlakozik egy tánccsapathoz, a Mignonnes-hez (szabadfordításban Cukorfalatok). A csapat tagjai alapvetően érőfélben lévő tinédzserekként viselkednek, más korúnak mondják magukat és szinte kívülről fújják a jogaikat, hogy kibúvókat keressenek. Ők az a nagymenő klikk, ahova kiváltság tartozni, ami egy előkelő hierarchikus rangot jelent egy új gyerek szemében. Amy napról napra, hétről hétre fokozatosan átformálja a kiézetét, a gondolkodásmódját és a még ki nem formálódott erkölcsi iránytűjét, hogy ennek az elit klubnak a tagja legyen. Így hálózza be őt a közösségi média morális labirintusa is, hiszen innentől erősödik fel a figyelemért folytatott elkeseredett megfelelési vágy.

Próbáról próbára a lányok egyre vadabb elemekkel egészítik ki a koreográfiájukat, miközben Amy mindegyiküknél messzebbre megy, hogy csillapíthassa a megosztások és a lájkok iránt kialakult mérhetetlen éhségét: lefotózza a nemiszervét és az arról készült fotót megosztja Instagramon. Nem várt következménye a dolognak, hogy a csapat többi tagját is elidegeníti magától, ráadásul a családja is rájön, hogy Amy milyen útra tévedt.

Amy végül kérdéses módon, de visszakerül a csapatba a verseny előtt és olyan koreográfiát mutatnak be, ami felnőtt nők által előadva is obszcén lenne, de gyerekek esetében kimondottan elborzasztó. Amy lelkesedése alább hagy, megörik a színpadon és zokogva fut haza. Kibékül a családjával és úgy dönt, hogy a normális gyerekkort választja.

Hitvány kövek a jó széndék útján

Egy ilyen nagy botrányt kavart filmnél nagyon nehéz lehántani azt a vastag héjat, amit a film elkészítésének körülményei alkotnak. Nekem is csak részlegesen sikerült, éppen ezért nem fogok titkolni, hogy ez a beszámoló teljes mértékben szubjektív és az én saját erkölcsi rendszerem és elveim mentén fogom a filmélményt körülírni.

Mint már a bevezetésben is elmondtam, nem tudtam egyszerre végignézni. Nem a téma érzékenysége miatt, hanem a bemutatás módja volt az, ami a nagyobb undort kiváltotta belőlem.

Maïmouna Doucouré író-rendező a lehető legtanulságosabb történetet akarta bemutatni, de ehhez sikerült a legrosszabb médiumot a legrosszabbul felhasználnia.

A film ugyanis leplezetlen perverzióval játszik rá a gyerekek túlszexualizált viselkedésére. Nem csak a lánycsapat által előadott táncbetétek voltak gyomorforgatóak, hanem az azt felerősítő operatőri munka és a forgatókönyv is. A film markáns kritikát igyekszik megfogalmazni a közösségi média veszélyeiről, aminek valódi gyerekek milliói vannak kitéve, de a vizuális és narratív leltárában lévő eszközök nem alkalmasak erre. A jelenetek undorkeltésre lettek optimalizálva, hogy az egyszeri nézőben egy nagyon kellemetlen érzést keltsen. Ezt viszont sajnos olyan mértékben túltolja a film, hogy a katarzisélményt és a tanulságot is elnyomja a fent említett undor.

Hiába jó a gyerekszínészek alakítása, ha kiszolgáltatott helyzetbe vannak kényszerítve a kamera előtt. Hiába van a filmnek erkölcsi mondanivalója, ha pont az erkölcs hiányzik minden másból. Hiába vannak pszichológusok a stábban a gyerekek miatt, ha a a gyerekekkel olyan jeleneteket vettél fel, amik örökre megmaradnak a világhálón.

Hiába jó a történet, ha nem tudják úgy bemutatni, hogy annak mesélői ne sérülnének. Mert a gyermeki psziché ebben a korban, akár 11, akár 14 éves színészekről beszélünk, ekkor a legsérülékenyebb.

A legszörnyűbb az volt ebben a filmélményben, hogy ezt az üzenetet máshogy is át lehetett volna adni. Készülhetett volna egy oknyomozó dokumentumfilm, ami ezeket a témákat járja körbe és valódi áldozatokat interjúztatnak. Elmesélhették volna teljesen ugyanezt a történetet egy könyv lapjain és semmit nem vesztett volna a tanulságából. De ha már mindenképpen az undorkeltést akarták volna megtartani, készülhetett volna egy animációs film, ami olyan narratív eszközöket tud az alkotó kezébe adni, amik legalább olyan erősek, mint egy 11 éves kislány alsóneműjére közelítés.

Ehelyett ezt a forgatókönyvet élőszereplős filmnek írták meg, szereplőválogatást tartottak, pénzelték, leforgatták és forgalomba került. Ebben a láncban minden egyes személyt, akinek beleszólása volt a dolgok menetébe, felelősségre kell vonni.

Ha pedig, kedves olvasó, a film megtekintése után sincsen szemernyi aggodalmad a benne szereplő gyerekek testi-lelki biztonságát illetően, akkor ezt a blogot a jövőben nem fogod olvasni, én pedig cserébe nem foglak keresni.

Végszó

A saját testi és lelki épségetek érdekében kerüljétek el ezt a filmet. Ha nagyon érdekel a történet vagy annak témaköre, akkor vagy várjátok meg ennek a történetnek a könyvadaptációját, vagy keressetek másik művet. Jobbat érdemeltek.

Címke , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.
facebook-profile-picture

Atesz bemutatkozása

Blogger (IdeaHub) Podcast co-host (AlterVerse Podcast) Okleveles bunkó (Világszerte) Filmkedvelő

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.